Clark Kent

- Segíthetek?
- Tessék, itt van két deci házipálinka. Ég, mint a szemét, gyújts vele tüzet!

Öt perc múlva.

- Ádám, Ádám! Me-gyújtottam a tüzet. Pálinka nélkül!
- Oké. És hol a pálinka?
- Milyen pálinka?

Fogalmam sincs, hogy én miért nem tudom normálisan intézni a dolgaimat, és úgy egyáltalán normálisan élni az életem, ahogy azt a legtöbb normális ember teszi. Tényleg nem tudom, és úgy tűnik, teljesen felesleges azért kapálóznom, hogy létezésem akár csak egy picikét is szokványosabb mederbe tereljem, mert ez úgysem sikerülhet. Arról most hosszasan vitatkozhatnánk, hogy ez - mármint a különcségem maga - jó vagy rossz, de nem nagyon hiszem, hogy lenne értelme. Ilyen vagyok, ez van.

Na de ennyi üres fecsegés után talán elmesélem azt is, hogy miből vontam le a fenti következtetést. Merthogy ezek a tények már régóta nyilvánvalóak, de csak most a napokban jutottam odáig, hogy egy-két mondatba tömörítve megfogalmazzam és bevalljam magam előtt is.

Az úúúgy volt... az úgy volt, hogy kedden anatómia demonstrációm volt. Ez abból áll, hogy az ember reggel felkel, komótosan bemegy az egyetemre, várakozik egy picit, behívják, húz egy tételt, összeszedi a gondolatait, majd elmondja s mutogatja az odavágó dolgokat, végül pedig - mint aki jól végezte dolgát - hazamegy. Ebből áll egy normális embernek, de nem nekem.

Én konkrétan kilenc előtt nem sokkal keltem fel. Miskolcon. De mivel az életem újabban másból sem áll, mint hogy lehetetleneket viszek véghez, ez nem ejtett kétségbe különösebben. Érdemes viszont számontartani azokat a közlekedési eszközöket, melyeket az elkövetkezendő négy órában vettem használatba annak érdekében, hogy eljussak Miskolc túlsó végéből Debrecen innenső csücsökébe. Szóval nekivágtam az útnak és felpattantam egy villamosra. A villamos után a távolsági busz következett. Miután ez lerakott Debrecenben a buszvégen, futottam egy sort, hogy elérjem a trolit. Elértem. A troli természetesen dugóba keveredett, de azt hiszem, ezt felesleges is említenem... Nagy nehezen megérkezem, troliról le, lakásba be, szikét, kesztyűt felmarkolni, ki a buszmegállóba. Kiérek és még pont látom, ahogy az egyetlen, ismétlem az egyetlen busz, ami még időben odavinne, szóval ahogy ez a busz barátságosan libben tova az orrom előtt.

Mit csinál egy ember, aki húsz percnyire van az egyetemtől, ahol tizenöt perc múlva kezdődik a vizsgája? Az már csak hab a tortán, hogy az első behívottak között voltam (amikor időben értem oda egyszer véletlenül, akkor két órát kellett várnom, dehát van ez így), tehát nem is késhettem. Mégis mit volt mit tenni? Útnak indultam gyalog, keresztül a nagyerdőn. Persze már eleve lehetetlen volt a dolog, de azért én csak mentem és erőteljesen bíztam egy isteni csoda hirtelen felbukkanásában. A történet ezen pontján az égiek még velem voltak, mert az erdőből egy cross motor kanyarodott ki.

- Héééj! Ájjá meg! Hello, bocsi, tíz perc múlva vizsgázom, nem viszel el a klinikákig?
Hatásszünet. Még bukósisakon keresztül is látom, ahogy feldolgozza az információkat... de ezért nem is lehet hibáztatni: biztos nem sokan intik le a nagyerdő kellős közepén, hogy az anatómiai intézetig szerezzenek fuvart. Ő mégis megküzd az információhalmazzal és bevállalja a dolgot.
- Pattanj fel!

Ezaz... suhanok a klinikák felé. Az igénybevett járművek száma eggyel ugyan növekszik, de most már legalább lehet, hogy odaérek. Ledob a klinikák előtt, én pedig felhasználom az utolsó, de egyben legstílusosabb járművet, ami a rendelkezésemre áll... a lábaimat. Rohanok, süvítek, mint a szél és szinte berobbanok az intézetbe.

13:00. Sikerült! Balázs megcsinálta! Balázs megint megcsinálta a lehetetlent! De levegőt venni sincs időm, mert már hívnak is be. Tudni kell, hogy jól tudtam az anatómiát akkor. A tételek nagyrészéből király voltam, a maradékból is muzsikálgattam úgy ahogy... viszont volt egy tétel. Egy tétel mindfelett, egy tétel a sötétbe zár, egy tétel a kegyetlen, ami hatalmas szopást jelentett a kihúzójának. Egy tétel, amiről még az oktatónk is azt mondta, hogy kellemetlen élmény a kihúzása. Egy tétel, amit annyira esélytelennek tartottam, hogy egyszerűen figyelmet sem fordítottam rá, inkább koncentráltam a többire.

Ez a tétel a tizenkettes számot viselte. Én pedig, ahogy még levegő után kapkodtam, és próbáltam valahogy magamra erőltetni a köpenyem, azon imádkozva, hogy bármit, csak ne a tizenkettest; odaléptem a számokat tartalmazó borítékhoz, majd egy laza, de határozott mozdulattal kirántottam belőle a tizenkettest. Jellemző.

Az első gondolatom az volt, hogy ezt megszoptam. A második meg az, hogy ezt nagyon megszoptam. A harmadik gondolatom már kissé konstruktívabbra sikerült elődeinél: visszaadom a tételt, elköszönk szépen és hazamegyek. Ennyi, kész, vége. A felsőbb hatalmak nem akarják, hogy én most átmenjek anatómiából, visszaadom, ennyi...

De még épp időben közbeszólt a negyedik gondolatom. Eszembe jutott ugyanis a puszta tény, hogy nekem elég vastag a bőr az arcomon ahhoz, hogy a tudás szikrájának mindenféle halovány árnyéka nélkül odaálljak valahova és próbálkozzak. Elhatároztam hát, hogy küzdök. Próbálkoztam úgy elrendezni az - amúgy tök egyformára kopott lábtőcsontokat - hogy egyrészt ne építsem bele a térdkalácsot, és másrészt hogy legalább úgy messziről, kicsit hunyorítva, sok-sok jóindulattal, de hasonlítson egy emberi lábra.

Az első dicsőséges pillanatom az volt, amikor megpróbáltam összeilleszteni egy balos ugrócsontot egy jobbos sarokcsonttal, de azt mondom, a felelet további menetére borítsuk a feledés jótékony fátylát...

Mondanom sem kell, hogy nem engedtek át. Én se engedtem volna át saját magam... sőt... viszont megbuktatni se buktattak meg! Mehetek még egyszer pénteken... hogy miért kell nekem mindig a határon lennem? Miért kell nekem mindig pengeélen táncolnom? Mindegy, ez van.

Éppen elmélázva ücsörögtem egy üres kávéspoharat piszkálva és hallgattam az alvók nyugodt, egyenletes szuszogását. Orrom előtt színes képek, rég elfeledett ókori szimbólumok cikáztak őrjítő sebességgel... vagy éppen lassúsággal. Mikor hogy. Kezdeti és meglehetősen forrófejű lelkesedésem pedig, hogy megfejtsem az egyenletekbe foglalt ősi jelképek titkát, már rég elillant és szétdiffundált a hatalmas terem légterében.

Szóval békés magányomban üldögéltem saját ködös gondolataim homályába burkolózva, mikor váratlanul - talán éppen a szemem előtt tovatűnő ősi szimbólumok hatásának köszönhetően - érdekes kérdés fogalmazódott meg fejemben. Nevezetesen az, hogy melyik molekulának van a legjobb dolga. Itt most nem arról van szó, hogy melyik a legfontosabb ilyen-olyan az emberek által rájukerőltetett szempontokból, hanem hogy vajon melyikük érzi magát legjobban a bőrében? Vagyis ha választanod kéne, Te milyen molekula lennél?

Talán Víz? Sok jó érv szól mellette. Kezdjük ott, hogy az élet alapeleme, jó barát és remek oldószer. Ha ez még nem volna elég, három halmazállapotban is előfordul kicsiny planétánkon, változatos, és egyedülálló módon fagyás közben nő a térfogata... Egyszerűen megvan a stílusa, ez tagadhatatlan.

Vagy az Oxigén! A megnemértett zseni, igazi kettős személyiség. Egyrészt az agresszív és kegyetlen oxidálószer: a legerősebb vasat is tönkrevágja, csak idő kérdése... másfelől hol lennénk nélküle? Az ember víz nélkül akár élete végéig is kibírja, na de oxigén nélkül? Öhm... tulajdonképpen... hagyjuk.

De mi a helyzet a Hidrogénnel? Tüchtig kis molekula, meg kell hagyni. Báj, kecs, egyszerűség. Semmi sallang, két proton, két elektron... a kevesebb néha több. Ráadásul hatalmas mennyiségben előfordul univerzumunkban. Mindenhol ott van, mondhatnánk.

Nehéz kérdés, nagyon nehéz. És akkor még meg sem említettük a nagykutyákat! Nekem ne mondja senki, hogy nem csábítja a lehetőség, hogy egyszer DNS molekula lehessen, a genetikai tudás maga! Vagy ki ne álmodozott volna gyerekkorában arról, hogy egyszer, ha felnő, a természet megtestesült energiája lesz, egy kevés konzervált napfény, egy molekulányi Glükóz? Komolyan, kicsivel gonoszabb lenne a lelkem, szívbaj nélkül bevállalnám, hogy prion-fehérje legyek és lassan, de biztosan terjesszem a Creutzfeld-Jakob kórt.

Nem állítom, hogy könnyű volt, de végül - azt hiszem - eljutottam a tökéletes molekuláig. Rengeteg anyag jutott eszembe, és mindnek megannyi csábító tulajdonsága volt, szuperebbnél szuperebb képességek, lélegzetelállító mutatványok, és még sorolhatnám... Az én választásom azonban egy nagyon félreértett, kicsiny, mezei, szerves molekulára esett. Egy ártatlan kis oxigén tartalmú szénvegyületre, akit senki sem szeret igazán. Egy élet szempontjából nélkülözhető* anyagra, akinek senki sem ejti ki úgy a nevét, hogy a gyanakvás vagy a lenézés undorító zöngéje ne hallatszana ki a hangjából...

Én Etanol molekula lennék.

Ahogy mondom, közönséges alkohol. És hogy miért? Neeeem, nem azért! Egyáltalán nem azért, amire kapásból gondolsz, s gondolna mindenki a szó hallatán ebben a romlott világban. Egyáltalán nem a mámor az oka. Én inkább logikai szempontból közelítem meg a kérdést. Köztudott tény ugyanis, hogy "a részeg embert Isten védi". Ezt had ne kelljen példákon keresztül demonstrálnom... Lényeg a lényeg, felmerül néhány igen fontos kérdés. A részeget miért védi, ha a józant nem? Mi a különbség egy részeg és egy nem részeg ember között? Egyetlen valami: az alkohol. Akkor csak van valami szerepe az egészben, nem?

És még mondja valaki, hogy nem érdemes hajnali nyolckor előadásra járni!

____________________________________________________________
*Nos, ez még vitatott...

Azt meséltem már, amikor először jártam a Debreceni Egyetemen? Remek történet... jóllehet, egy kicsit azért morbid. Ha jobban belegondolok, nagyon morbid.

Fogalmam sincs, mikor merült fel bennem először, hogy doktrobácsi szeretnék lenni, ha nagy leszek. És bár félek, hogy ezen döntés meghozatalában nyugtalanítóan sok szerepet játszottak különböző orvoslással kapcsolatos televízió sorozatok, az viszont már makacs tény, hogy a múlt sötét homályba burkolózó bugyrainak valamelyikében ez az elhatározás megszületett. Így érthető is, hogy amikor 2007. egyik utolsó hónapjában nyíltnapot rendeztek a Debreceni Egyetemen, Csizi és én eltökéltük, hogy ellátogatunk oda.

Meglepően hamar oda is értünk, és a kampuszon minden féle bolyongás nélkül átvágva meg is találtuk úticélunkat, az Élettani Intézetet. (Ebben meglehetősen biztosak voltunk, mert oda volt írva egy táblára. Ez még fontos lesz a későbbiekben.) Az mondjuk egy kicsit gyanús volt, hogy csak kevesen voltak ott. Ha egész szigorúak akarunk lenni, tök egyedül voltunk, de ezt annak tulajdonítottuk, hogy még korán van, hiszen szuper, direkt tájékozódásra kifejlesztett férfiagyunk egyből a megfelelő helyre irányított minket. Úgy gondoltuk, hogy mivel még úgyis rengeteg időnk van a kezdésig, várakozó álláspontra helyezkedünk.

Ennek keretein belül leültünk egy a bejárathoz közel eső padra és táplálkozni kezdtünk. Az igazat megvallva nagyon jól éreztük magunkat. Gúnyolódtunk az arra elhaladó bölcsész hallgatókon, megállapítottuk például, hogy a sál, melyet oly sokan, és oly lelkesen hordanak még akár negyven fokban is, nem egyszerű sál csupán. Sokkal inkább hasonlatos a skótok kiltjeihez: hiszen a sál egyedi mintája megmutatja, az adott bölcsész mely klánba tartozik, és így valószínűleg azt is, mely kávéház tartozik még az ő vadászterületéhez. Ezek a jelek csak avatott szemnek jelentenek persze bármit is, nekünk, kívűlállóknak kicsit mulatságosnak tűnhetnek. Egy szóval mi jót röhögtünk az elméletünkön, ettünk, ittunk és alufólia galacsinokat dobáltunk a kukába mintha kosárlabdáznánk.

Bő negyven percnyi ücsörgés és röhicskélés után azonban feltűnt, hogy még mindig gyanúsan egyedül vagyunk. Tulajdonképpen nem érkezett senki, és a mellettünk álló épületbe is csak vagy nyolcan mentek be. És ami még ettől is aggasztóbb volt, csak egy valaki jött ki. Ebből arra következtettünk, hogy egyrészt biztos furcsa dolgok történnek odabenn, de - és ez talán még fontosabb - arra is, hogy talán mégis elképzelhető, hogy rossz helyen vagyunk. Mivel síri csend uralkodott arrafelé, úgy döntöttünk, elindulunk.

Fel is álltunk a padról, de nem jutottunk messzire, mert amikor megláttuk a tőlünk körülbelül két méterre álló tábla (erre volt írva, hogy Élettani Intézet) másik, eleddig számunkra takarásban lévő oldalát, új információk birtokába jutottunk hollétünket illetően. A tábla másik oldala büszkén hírdette ugyanis, hogy "Patológia - az elhunytak ruháinak kiadása".

Egy picikét meglepődtünk, igaz, ez azért sok mindent megmagyarázott... Úgy gondoltam ildomos volna tovább indulni, hogy megtaláljuk a valódi élettani intézetet, Csizi azonban azon a véleményen volt, hogy be kéne mennünk, és megkérdezni valakit, hogyan tovább. Ezt a lehetőséget azonban megcáfolhatatlan érvvel hárítottam el:
"Haver, ne menjünk a patológiára, amíg nem muszáj... legyen az inkább mai kalandunk mintegy drámai betetőzése!"

De végülis odataláltunk. Ráadásul szeptembertől elég gyakran kóricálok majd arrafelé. :D

A cím talán nem találó, hiszen nem a kefír volt az események mozgatórúgója. Valahogy én mégis úgy érzem, hogy fontos szerepet játszott a dologban e nemes tejtermék. De ahhoz, hogy megérthessük a történteket, látnunk kell előbb a véletlenek bűnös összjátékát, a kataklizmák kaotikus sorozatát, mely némi kis isteni segítséggel megspékelve abban csúcsosodott ki, hogy hawaii nadrágban és habzó szájjal... na de mindent a maga idejében.

Arról, hogy mi volt a közvetlen kiváltó ok, fogalmam sincs, és talán soha nem is lesz. Az viszont biztos, hogy élelmezésem ügyében kissé elszámoltam magam. És mivel az idei hegyalján financiális javakban sem tobzódtam, kénytelen voltam azzal táplálkozni, amit a természet adott. Gondolok itt a krisnások ingyen ételosztására és a néhány megmaradt májkrémemre.

Talán meglepő - hiszen a húzósabb történeték hátterében mindig fellelhető -, de esetünkben nagy mennyiségű alkoholról sem volt szó. Inkább a minőséggel lehetett probléma, mert azt a lőrét én nem merném bornak nevezni. Szerintem mindent elárul, hogy napokon keresztül a nyakunkon maradt, és a vége felé már kezdtük Hammerhead-nek szólítani. Na nem azért, mert már lassan féltünk, hogy öntudatra ébred, és úgy véltük kár volna olyan apróságokkal megbántani, hogy még csak nevet sem adunk neki, mikor az egyikünknek sem volna nagy fáradtság, hanem egészen egyszerűen azért, mert már egy kortyos dózistól is az ember úgy érezhette, egy kalapács dörömböl a fejében s a nedű a jóhiszemű fogyasztót kétségtelenül headbangelésre késztette. Nagyobb alkohol mennyiségről tehát már az ízéből kifolyólag sem lehetett szó, ugyanezen okból merülnek fel azonban a minőséget illető kérdések.

A fent említett két ok mellett azonban valószínűleg az égiek is mozgásba lendültek, és egy diszkrétebb deus ex machina keretein belül gyomorrontással és/vagy napszúrással ajándékoztak meg.

Így aztán aznap fél tízkor, amikor a nap elkezdte tűzni a sátramat, elviselhetetlen forróságot teremtve odabenn, felébredtem. De amint feltápászkodtam, éreztem, hogy itt bizony valami nem kóser. Első lendületből a sátor bejáratáig sikerült kiájulnom, és legalább a fejemet kidugnom, elkerülve így, hogy élve párolódjak puhára. Pár percnyi szorgos erőgyűjtögetés után sikerült felemelni a fejem és körbenézni, hogy mi egyáltalán a helyzet a környéken. Tudtam, hogy valami nem stimmel, és azt is, hogy valamit tennem kell. Kézenfekvő megoldásnak tűnt a kalóriabevitel, így eltökéltem, táplálékot fogok szerezni. Megkérdeztem Edinát, hogy nem-e lenne-e kedve és szüksége boltba menni, mert a szívem mélyén valahol éreztem, hogy nem volna okos dolog egyedül nekivágni az útnak.

A mai napig nem tudom, hogyan, de az biztos, hogy sűrű rinyálások közepette sikerült eljutnom a kempingből a boltig. Amíg kiálltam a pénztár felé kígyózó, hosszú sort, körülbelül háromszor akartam meghalni, és csak az egyik polc tartotta bennem a lelket, amire támaszkodtam.

Hosszú megpróbáltatások árán tehát, de végülis sikerült megkaparintanom négy kiflit, két pohár kefírt és egy tábla csokit. Fel sem merült bennem, hogy a zsákmánnyal vissza kéne térnem a kempingbe, ehelyett letelepedtem a boltal szemben az első árnyékos helyre, hátamat a falnak vetettem és enni kezdtem. Nem én voltam ott az egyetlen, de egyértelműen én voltam a leginstabilabb. Szóval csak ettem, és próbáltam dobni egy hatamasat a vércukorszintemen.

A második pohár kefírnél már volt annyi lélekjelenlétem, hogy megkeverjem az ujjammal (aminek következtében nagyjából könyékig lett kefíres a karszalagom), de az első pohárnál erre még nem gondoltam. Ehelyett mohón feltéptem a pohár fóliáját és egy fél kiflivel az arcomban, morzsásan inni kezdtem. Ez működött is egy jó darabig. Igen ám, de a pohár alján lévő úgy két ujjnyi kefír nem akart kijönni. Figyelembe véve a körülményeket úgy döntöttem, hogy ekkora pazarlást nem engedhetek meg magamnak, új eszköz bevonására pedig nem volt lehetőségem, ezért a pohár dőlésszögével próbáltam operálni. Döntöttem a poharat egyre meredekebben, de a kefír csak nem moccant. Döntöttem, döntöttem, és mikor már majdnem függőlegesen állt, természetesen az összes maradék cucc megindult, majd egy halk puffanással terült szét az arcomon a szélrózsa minden irányába.

Bár ez akkor még nem tűnt fel, de nagyon valószínű, hogy néha elszundítottam. Ezt csak onnan gondolom, hogy egy idő után - ezek lehettek percek, de akár órák is - feltűnt a bolt közelében Peti és Orsi. Ez remek volt, mert gondoltam, ők majd visszakísérnek a kempingig, így mégis csak biztonságosabb. Dehát még úgyis csak most jönnek a boltba, majd ha kifelé jönnek, akkor szólok nekik. Vártam, vártam, de csak nem jöttek. Telt, múlt az idő, és rá kellett döbbennem, hogy minden valószínűség szerint átaludtam az ominózus pillanatot.

Képzeljük el tehát a látványt, ahogy ott ülök, fekszem és tulajdonképpen alszom Tokaj főutcáján hawaii nadrágban morzsásan és kefíres arccal, amitől teljesen úgy nézek ki, mintha habzana a szám. Csupán hab a tortán, hogy éppen a 'Smile, if you think I'm sexy' feliratú póló volt rajtam. Nos... nem hiszem, hogy sokan mosolyogtak rám aznap reggel.

Újabb percek (vagy órák) elteltével azonban újabb kihívással kellett megküzdenem, mert a falról, amely eddig menedéket, biztonságot és támaszt nyújtott és amelynek tövében már-már kezdtem otthon érezni magam, szóval arról a falról kiderült, hogy egy bolthoz tartozik, ami épp nyitni készül, így engem (és a többi ott ücsörgő embert) távozásra szólítottak fel.

Miután visszatértem a kempingbe, azonnal levetettem magam a földre, a pihe-puha fűbe, az árnyékba. Egy idő után párnát is kerítettem és teljes kényelembe helyeztem magam, az egyetlen problémám az volt, hogy az árnyék - a nap mozgása miatt - vándorolt. Mit volt mit tenni, én ezt a mozgást apró gurulásokkal és csúszásokkal követtem. Talán érdemes még megemlíteni, hogy miközben öntudatlanul hasaltam a fűben, két idegen haladt el mellettem és egyikük a következőt mondta: "A Balázs? A Balázs az egy pöcs!" Én erre riadtan kaptam fel a fejem, hogy "hol? ki? mit? mikor? miért? micsináltam?", de végülis kiderült, hogy csak sok volt a Balázs nevű illető a környéken.

Lényeg a lényeg, délutánra már kutya bajom sem volt, és újúlt erővel vágtam neki a fesztiválnak.

Jártam az Offspring koncerten a VOLT fesztiválon. Első sorban álltam és istenkirály volt! Itt van a legjobb kép, ami a helyszínen készült rólam.

Barátaim! Hermanosok!

     Nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy az idén elballagó tizenkettedik évfolyam nevében elköszönjek, elbúcsúzzak. Szokványos szavak ezek, melyek minden végzős beszédben elhangzanak. És én szándékosan használom ezeket, mert a beszédem többi része nem lesz megszokott.
     Én ugyanis egyáltalán nem vártam ezt a napot. Sőt, ami azt illeti, féltem tőle. Hogy is vehetném én a bátorságot ahhoz, hogy kiálljak ide és a többiek nevében beszéljek? Hiszen annyira különbözünk! Ahányan vagyunk, annyi különböző vélemény, emlék. Annyi különböző kis univerzum, külön világ.
     Még pár nappal ezelőtt is komoly kétségekkel küzdöttem és nagyon is vonzónak tűnt a szökés romantikus gondolata. Csak elfutni a világba, hátra se nézni, csak rohanni tovább és tovább, minél messzebb, mielőtt hivatalosan is éretté avatnak, és elveszik gyermeki létem utolsó megmaradt szikráját. Én erre egyszerűen még nem készültem fel! Én nem akartam megkomolyodni, nem akartam felelősséget vállalni… nem akartam felnőni. Tudom, hogy mindenki öregszik, de hogy történhet ez velem is?
     Emlékszem: mikor először léptem át az iskola kapuját, akkor ez a pillanat még annyira távolinak, annyira abszurdnak és elképzelhetetlennek tűnt, hogy nem is volt érdemes törődni vele. És nem is tettem. Fiatal, naív kilencedikes önmagam boldogan élte világát, soha meg nem fordult volna a rövidhajú kis buksijában, hogy egyszer eljön ez a nap is, neki pedig megfontolt fiatalember módjára kell majd itt állnia.

     Az persze még nem is én voltam… hiszen én itt, a Hermanban lettem az, aki.

     És amikor erre rádöbbentem a kedvenc lépcsőmön baktatva lefelé, hirtelen már nem is féltem. Sőt, már azt is tudtam, hogy mit kell mondanom. Hiszen mi a lényeg, ha nem éppen az, hogy különbözünk? Az itt töltött négy, öt vagy nyolc év alatt pedig a legfontosabb, amit megtanultunk, az az, hogy merjünk egyediek, egyszeriek és megismételhetetlenek lenni. Hogy merjünk újat és nagyot alkotni… Miért legyünk utódok, ha lehetünk ősök is?
     Én azt hiszem, hogy ettől jobb útravalót nem is kaphattunk volna az élethez. Ez az, amiért szerettünk ebbe az iskolába járni. Ez az, amiért örökké hálával és büszkeséggel gondolunk majd vissza ezekre az évekre, és ez az, amiért soha, de soha nem szakadunk majd el innen végleg. Nem is köszönünk el örökre… legfeljebb csak annyit mondunk:

A mihamarabbi viszontlátásra! Sziasztok!

______________________________________________________________
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az iskola vezetősége még nem készült fel a beszédemre. A hivatalos indoklás szerint túl rövid volt... Sajnálom, hogy nem akartam megkínozni az ott ácsorgó tömeget. Többé nem fordul elő xD

Mindig jó érzés viszontlátni egy régi jóbarátot. Különösen akkor, ha nem is várja az ember fia, hogy valaha még találkozhat vele. Mégis, mikor szemtől szemben álltok, rögtön felrémlenek mindketőtökben a régi emlékek, az együtt töltött vidám napok.

Még 2006-ban (Istenem, de régen volt!) úgy döntöttünk néhány barátommal, hogy leruccanunk Sárospatakra egy kis közös nyaralásra. Azért pont oda, mert annak idején több általánosiskolai tábor helyszínéül is szolgált a hely, a Tengerszem kemping; minket pedig szép emlékek fűztek oda.

Békésen éltük világunkat, örömünket csak egyetlen dolog árnyékolhatta be: nem más, mint a portással való szembenállásunk. Több ponton sérelmeztük ugyanis a kapuőr úriember hozzáállását. Időnek előtte bezárta például a kaput, pedig megígérte, hogy nem teszi... hogy csak egyet említsek a sok közül. Mondanom sem kell, hogy aznap este át kellett másznunk a kerítésen, hogy visszajussunk a szállásunkra.

Volt azonban egy lázadó. Egy mindenre elszánt polgárpukkasztó anarchista, aki eltökélte, hogy megleckézteti a pöffeszkedő portást. Ez az illető olyannyira lázadó volt, hogy már a puszta jelenléte is szembenállt a rendszerrel. Kutyáknak ugyanis tilos volt a belépés a Tengerszembe. Tuck ezzel azonban mit sem törődve, a portás szemébe nevetve lógott be hozzánk. A kapuőr több ízben kísérelte meg kikergetni, Tuck azonban mindig túljárt az eszén, és újra, és újra visszatért hozzánk. Örök barátságot kötöttünk hát ellenségünk legyőzőjével. Az egyetlen baj az volt, hogy a Tuck-hoz hasonló lázadó szellemek szabadok, akár a madár, így mikor fordult a szélirány, útjaink elváltak...

Tegnap fellépésünk volt. Ezúttal a Református Kollégiumba hívtak minket zenélni, Sárospatakra. Ez volt az első Mikolcon kívűli koncertünk, mi pedig hatalmas show-val tettük ezt emlékezetessé. De nem is ez a lényeg, hanem hogy a koncert után, mikor már összepakoltunk, kimentem a kollégium kertjébe nosztalgiázni, hiszen számtalanszor elhaladtunk erre annak idején... alig tíz perc járásra volt a Tengerszem kempingtől... haja, azok a boldog szép napok...

És akkor megláttam! Ott heverészett egy fa alatt, én pedig önkéntelenül is felkiáltottam:
- Tuck! Hát te vagy az?!
Régi barátom azonnal felkapta a fejét és boldog csaholással rohant felém. Mélyen a szemembe nézett, én féltérdre ereszkedve megvakartam a füle tövét és megbeszéltünk, mi minden történt velünk az elmúlt években. Jó volt viszontlátni öreg barátomat. Tuck's back!

Nem igazán rajongok az öregedésért. Pedig most, hogy a Föld már 19 teljes kört rótt a Nap körül születésem óta, kifejezetten vénnek érzem magam. Az ezzel járó életbölcsesség azonban egy cseppet sem kárpótol azért, hogy a kilencedikesek néha már át akarnak kísérni az úttesten.

Ahogy rohannak az évek, egyre többször uralkodik el rajtam a vágy, hogy – legalább egy kis időre – ismét tizenhét lehessek. Mert tizenhétnek lenni jó. Mert az élet ugye nem tizenhét évesen kezdődik… sőt, bizonyos nézőpontból azt is mondhatnám, ott ér véget.

A felnőttéválás ugyanis - már elnézést, de - szar dolog. Én már csak tudom. Átéltem. És cseppet sem élveztem. Imádtam gyerek lenni, a hátam közepére sem hiányzott, hogy mindenki érett, felelősségteljes férfiúnak tartson az állandóan idióta taknyos helyett, aki voltam, vagyok még most is, és szeretnék maradni örökre. Egy szóval már jó előre irtóztam a születésnapomtól, mindenképp el akartam kerülni valahogy. Az idő folyását azonban nem nagyon sikerült lelassítanom (úgy tűnik, ez az irodalom tanárok kiváltsága), a kivégzés - gyermeki énem elpusztításának - dátuma pedig egyre csak közeledett kérlelhetetlenül.

Váratlanul tarkóncsapott tehát a halál jeges lehellete, én pedig annak rendje és módja szerint keresztülmentem az elmúlás elfogadásának főbb állomásain. Észrevétlenül csapott le rám először a Tagadás. Fennen hangoztattam, hogy én bizony még kiskorú vagyok, hogy rengeteg időm van még addig, és hogy ilyen szönryűség velem úgysem történhet. Másodiknak a Depresszió kerített hatalmába, amiért még annyi mindent meg kellett volna tennem fiatal fejjel, amire többé nem lesz lehetőségem. Harmadikként a Harag következett, mérges voltam az egész világra, amiért én is öregszem. A negyedik stádium az Alkudozás volt. Próbáltam alkut kötni bármilyen felsőbbrendű erővel, és magammal is, hogy megőrizhessem infantilis abnormalitásomat. Elkezdtem például visszaszámolni a rettegett időpontig, és mindig azzal védekeztem, hogy "dehát még van ennyi meg ennyi napom addig", mintha bármi közbejöhetett volna...

Az utolsó, az ötödik állomás nem más, mint az Elfogadás, a megváltoztathatatlanba való bölcs beletörődés. Látszólag ez is bekövetkezett a születésnapom reggelén, de abban azért mégsem vagyok egészen biztos, hogy ténylegesen elértem ezt a felemelően sztoikus állapotot. Rendületlenül folytattam ugyanis a visszaszámlálást a tizennyolcadik születésnapomig. Ma járok minusz 366-nál.

Boldog szülinapot nekem!

Nem akármilyen nap a mai. Saját kicsiny univerzumomban március tizedik napja nagyon fontos dátum, amire érdemes emlékezni, amit érdemes ünnepelni, amit érdemes, jó és fontos olykor felidézni.

Pontosan egy évvel ezelőtt életem fordulatott vett. Ami azt illeti, azt hiszem bűncselekményt követtem el aznap, de nem ez a lényeg és amúgy is reménykedem benne, hogy már elévült. Az Úr kétezerhetedik esztendejében március tizedike szombati napra esett, én pedig már javában féltem a szülinapomtól. Akkoriban ugyanis még kiskorú voltam, de már rohamosan közeledett felém a felnőtté válás elkerülhetetlen és undorító időpontja.

Hogy legalább kis időre elfelejthessem az öregedés minden gondját, baját, az estét a városban töltöttem, s mint utóbb kiderült, sajnos túl sok folyadékot vittem be a szervezetembe. Nem meglepő hát, hogy mikor a sűrű, sötét éjszakában Melcsivel - aki hasonló hibát követett el az este folyamán folyadékilag - hazafelé tartottunk, hólyagjaink egyre nagyobb fokú türelmetlenségeiknek adtak hangot. Hősiesen tűrtük mindaddig, amíg emberlieg lehetséges volt. Mikor azonban a feszülés már elviselhetetlenné vált és félő volt, hogy az agykérgi gátlás beadja derekát a gerincvelő parancsoló szavának, be kellett látnunk, hogy itt az idő, tíz percet már semmi esetre sem bírtunk volna ki.

Nem is olyan túl messze találtam egy szimpatikus bokrot, és közöltem egyetlen édes szomszédleányzómmal azt a feltett szándékomat, hogy illik, nem illik, de én bizony most pisilni fogok. Az ő hangjában kifejezetten sok empátiát véltem felfedezni, ami nem is csoda, hiszen át tudta érezni a helyzetemet, végül pedig hozzám hasonló elhatározásra jutott.

Bizonyára voltak kisebb nézeteltéréseink arra vonatkozólag, hogy ki mikor melyik bokrot használja majd, de a helyzet sűrgősségéből adódóan ezek gyorsan rendeződtek és végül egy kifejezetten nagy kiterjedésű, koedukált cserje két végén leltünk "menedéket". Egy-két percnyi víg szinkroncsobogás után (néha még ma is hallom, és zene a füleimnek) - ha másfél liter nem folyt ki belőlem, akkor egy csepp sem - határtalan jókedv és megelégedés lett urrá rajtunk. Közös vizelésünk emlékét pedig még percekig őrizte két véknyan az ég felé gomolygó csendes páracsík a hideg, márciusi éjszakában.

Ma van az első évfordulója életem legjobb pisilésének.

Na jó, ez már régebben történt, de azért elmesélem. A napokban nagyon fontos tanulságra sikerült ráébrednem. Élettapasztalataim alappillérének is nevezhetném akár. A dogma pedig a következő képpen hangzik:
"Ha bababoltba mész, szülőnek fognak nézni."

Az úgy volt, hogy Briginek szüksége volt egy gumikacsára. Nagyon. Hogy miért, az most nem lényeges, és amúgy is inkább kinek-kinek a piszkos fantáziájára bízom a dolgot. A lényeg, hogy nagyon kellett az a műanyag szárnyas, úgyhogy elindultunk felkutatni egy példányt a városban. Azt az - egyébként helytálló - fülest kaptuk, hogy a babaáruházakban rengeteg ilyesféle cuccot lehet kapni, mi pedig úgy gondoltuk, teszünk hát egy próbát egy ilyenben.

Kalandos út után (ötször használtuk ugyanazt az egyirányú mozgólépcsőt) végülis megtaláltuk küldetésünk célját, a Brendon Babaáruházat, és enyhe bizsergető kételyt érezve ugyan, de beléptünk annak fényes kapuján. Odabent egy egészen új, eleddig ismeretlen világ fogadott minket. Kegyetlenül kivégzett állati plüss-preparátumok, szégyenletesen megkínzott és széttrancsírozott (bébiételnek kikiáltott) zöldségek földi maradványai, valamint groteszk módon miniatűr ruhaneműk másztak pimaszul arcunkba minden polcról. Végülis elértük a gumikacsák országát és Brigi választott egyet, közben pedig jót poénkodtunk azon, hogy a kis Lili (és/vagy Albus Perselus) biztos örülni fog majd neki.

A meglepetés a pénztárnál ért minket, mikor a kasszás leányzó bájosan ránk vigyorgott és megkérdezte:
- Van törzsvásárlói kártyátok?
Brigivel riadtan egymásra néztünk, és közöltük, hogy nincs. Ezzel azonban még nem ért véget kálváriánk, mert a fent említett hölgyemény még szélesebb vigyorra húzta a száját és folytatta:
- És szeretnétek, hogy legyen?
A következő néhány másodpercben rengeteg gondolat cikázott végig agyamon, életről, gyermekáldásról, a világról, mikor tudatosult bennem, hogy engem itt most leendő apukának néznek. Egy pillantást vetettem Brigire, és láttam, benne ugyanez a gondolatsor megy végbe, és már mindketten a bőrünkön éreztük a válaszunkkal járó hatalmas felelősséget...

A kártyát végülis nem mertük bevállalni, amit utólag kicsit meg is bántunk, ugyanakkor nem rólunk lenne szó, ha nem szakítanánk le minden napnak gyümölcsét, és Brigi nem kezdett volna el kekeckedni velem, hogy "ha már megcsináltam a gyereket, viseljem a következményeket is", és hasonlók. A pénztáros leányzó csendesen vigyorgott, miközben a blokk-készítő-masinával ügyködött és biztos olyanokat gondolt magában, hogy "jaj de édes kis fiatal párocska, itt civakodnak". Ekkor azonban az illuziót porrázúzandó kitörtem eddigi hallgatásomból és borízű hangon megjegyeztem:
- Tudod... én még mindig azt hiszem, hogy tulajdonképpen Ákos volt, nem is én...
Hát, azt látni kellett volna, hogy hervadt le a mosoly a kasszagörl arcáról... XD Viszont ugye ismét megtanultam egy nagyon fontos dolgot.

Régi közhely, hogy a lányok még érett, megfontolt, független felnőtt nő korukban is egy herceg eljöveteléről álmodoznak fehér táltosparipán, nagy farokkal. A ló farkáról van szó természetesen. Ezzel szemben a fiúk már négy-öt éves korukban is erősen kételkednek a tündérek és királylányok létezésében. (A szuperhősöket most hagyjuk ki a dologból, oké? :))

Be kell hát vallanom, hogy nagyon jóleső érzés volt a mesék világában tengetni kicsi életemet, ahol minden szép, minden jó, nem fiktiv fogalom a "happy end" és olykor még a Sors is pozitív hozzáállásáról tesz tanúbizonyságot. Jó volt, de vége. Szépen lassan rá kellett ébrednem, hogy ez az egész dolog - amit mi nemes egyszerűséggel életnek nevezünk - nem egészen így működik. Feladtam hát dadaista elképzeléseimet, "carpe diem" elvemet, és már-már elkezdtem volna szürkén élni, mikor valami az utolsó utáni pillanatban visszazökkentett a sárkányok, királyfik és szegény legények birodalmába.

Tegnap este (miután fergeteges koncertet adtunk bandámmal, a 'The Smarties-zal'), éppen a buszmegállóban ácsorogtunk a 20 perc múlva érkező buszra várva, mikor a láthatáron egy villamos sziluettje tűnt fel, és jól ismert zúgás töltötte be az étert. Féleértés ne essék: nem a tömegközlekedés körül forog az életem, de nem tehetek róla, ha az égi jelek ilyen formában csapnak le rám. Szóval ott ácsorogtunk hárman, nekem pedig döntenem kellett, és döntöttem is. Kivettem Karesz kezéből a gitárállványomat (segített hozni), dióhéjban közöltem velük, hogy megpróbálom elérni a fémgyíkot, biztosítotam őket, hogy ha ez nem sikerül, visszatérek hozzájuk és gitárral a hátamon futásnak eredtem. Párhuzamosan futottam a sebesen száguldó villamos mellett, célunk ugyanaz volt: mihamarabb elérni a következő megállót. Ember és gép csodálatos küzdelme volt ez, s végül nagyjából akkor pattantam fel a járdasziget szegélyére, mikor kiborg társam is befutott. Egyenletesen iramlott a megálló vége felé, mikor lassacskán beúszott a látóterembe az oldalán lévő nagy, piros tábla is, mely büszkén hirdette: PRÓBAJÁRAT.

- Hát, ezt megszívtam - gondoltam magamban, mikor hirtelenjében feltárult az első ajtó és kiszüremlő fény kíséretében egy isteni hangot hallottam meg:
- Na gyere! Ha már ennyit, futottál, elviszlek...

Így történt, hogy egy csak engem szállító, már-már "magánvillamoson" jöttem haza. Mivel, sehol nem álltunk meg komolyabban, kifejezetten gyorsan hazaértem, és egy újabb élménnyel lettem gazdagabb; elvégre nem mindenki mondhatja el magáról, hogy egy próbajárat vitte haza éjfélkor. Viszont, ami még ennél is fontosabb, hogy újra hinni kezdtem a Sors pozitív hozzáállásában, és abban, hogy a jó olykor győzedlemeskedhet. Ez pedig egy nagyon fontos dilemmámat döntötte el. Szóval azt hiszem, a legkisebb királyfi tarisznyát ragad és szerencsét próbál a nagyvilágban...

Jelentem, heveny agybajom kitartott ma reggelig. Gyalog vágtam neki az útnak. A küldetés természetesen több ponton is veszélybe került. Legelőször akkor, amikor egy villamos feltűnt az Élet Bölcsőjének megállójában, én pedig már túl voltam a postaládán. Jó, ez most biztos hülyén hangzik, de csak hogy értsd: a postaláda olyan, mint egy határ. A pont, ahonnan nincs visszatérés. Más szóval, ha eléred a postaládát, akkor még táskával és vizes talajon is érdemes futni a villamosért. Nem állítom, hogy mindenkinek sikerülne a dolog, de ha az ember annyira lusta, mint én, olykor szednie kell a lábait...
Mindegy. A lényeg, hogy épp a postaláda környékén jártam, mikor feltűnt a villamos a láthatáron, én pedig zsigerből elkezdtem futni kis híján. Szerencsére időben magamra parancsoltam és nyugodtan sétáltam tovább.

Mentem, mendegéltem, már a stadionnál jártam, mikor az első villamos leelőzött. Ezután biztos kimaradt egy-két járat, vagy én voltam abnormálisan gyors, mert a következő vilinger csak a Gyula utca után ért utol. Ekkor érkezett el azonban a második kritikus pont... erről az ominózus villamosról ugyanis döbbent pillantások közepette integetett nekem Csizi és Bakos. Nem tagadom, nagy volt a kísértés, hogy elcsípjek egy járatot, de végül bátran kitartottam és poroszkáltam tovább célom felé. Ennek meg is lett az erredménye, hiszen háromnegyed órával azután, hogy elindultam, beléptem a Herman kapuján.

Normális ember számára most biztos hülyének tűnök és sehogy sem tudja megérteni, miért csináltam. Miért nem mentem villamossal vagy busszal? Hát igazából nem tudok épeszű választ adni... egyszerűen csak kiváncsi voltam, hogy tényleg meg tudom-e tenni. Persze tudtam, hogy nincs fizikai akadálya, de mégse tesz senki ilyesmit. Szóval azt hiszem, látni akartam a saját szememmel is a dolgot, még akkor is ha tudtam, hogy lehetséges. Másrészt talán egy icipicit dob az egyediségemen, egy dolog azonban biztos: mikor biosz óra tájékán tudatosult bennem, hogy mit is tettem, hihetetlenül büszke lettem magamra. Még ha nincs is rá okom...

"Miskolc végtére is nem olyan nagy város." Fogalmazódott meg bennem ma reggel, hajnali kettőkor a villamosmegállóban ácsorogva, mikor már feleslegesnek tűnt isteni csodára vagy villamospótlóra várni. Úgyhogy vettem egy mély lélegzetet, az orromig húztam a kabátom zipzárját a hidegben és elindultam hazafelé. Gyalog.

Kilencedikes voltam, mikor egy életre megtanultam, hogy az ember kicsi és jelentéktelen. Porszem csupán - hogy úgy mondjam - a villámgyors, motorizált világ sztrádáján. Egy szép őszi reggelen éppen az iskola felé tartottam, mikor a villamoson eszembe jutott, hogy valamelyik létfontosságú kütyümet otthonhagytam. Mit volt mit tenni, leszálltam, és mivel csak két megállónyira voltam még az Élet Bölcsőjétől, és mivel fiatal, naiv és bohó emberpalántaként még hittem abban, hogy mindennek mértéke az ember, hazafutottam. Útközben rengeteg villamos előzött meg, és természetesen elkéstem aznap.
Megtanultam, hogy a tömegközlekedéssel nem szabad viccelni. Megtanultam, hogy bármennyire siessen is az ember, érdemesebb beállni a legközelebbi megállóba, tehetetlenül bízni a Sors szeszélyeiben és várni, mint valami ósdi eszmétől feltüzelten saját kezünkbe venni a sorsunkat. Megtanultam, hogy az emberi akarat és izomerő csak egy rossz vicc.

Ezért is lepődtem meg, mikor kerek félórányi tempós, de nem erőltetett séta után, mindenféle motorizált segítség vagy állati erőforrás nélkül hazaértem. Teljesen egyedül meneteltem a csillagos ég alatt a friss levegőn, mp3 lejátszó híján a saját gondolataimmal összezárva. És mondjak valamit? Egyáltalán nem volt rossz! Jól esett a séta is, és a tudat is, hogy teljesítettem valamit. És különben is, hova sietünk? Nem teljesen tökéletes a lábunk arra, amire kitalálták? Nem volt meg tökéletesen az emberiség évezredeken keresztül belsőégésű motor nélkül? Nem voltak ugyanilyen boldogok, vagy akár még boldogabbak enélkül a "termodinamikai dáridó" nélkül? 

Nem tudom. Tényleg nem. De ki akarom deríteni. Úgyhogy ha a pillanatnyi elmezavarom kitart addig, akkor hétfőn gyalog megyek majd iskolába. Komolyan.

En avant. Marche!

Ha egészen őszinte akarok lenni - és miért ne akarnék a vadonat új blogom legelső bejegyzésénél az lenni? - akkor egy vallomással kell kezdenem: egész egyszerűen én vagyok a világ legpocsékabb naplóírója. Nem viccelek. Meg nem is dicsekszem, de attól még így van. Nem mintha nem történne velem semmi érdekes, csak valahogy sosem sikerül huzamosabb ideig naplót vezetnem...

Felmerül a kérdés, hogy akkor mégis mit keresek én itt? Na, ez egy jó kérdés. Fogalmam sincs... csak bizgatja a fantáziámat ez a naplóírás-dolog. Szóval megpróbálom.
Persze abban sem lehetek biztos, hogy valaki egyáltalán elolvassa-e a blogom, de végülis ez mindegy is. Nem a nagyközönségnek szánom, és nem is a saját személyes jövőbeli énemnek. Még csak rendszeres és - valószínűleg sajnos - túl érdekfeszítő sem leszek. Egyszerűen csak írkálni fogok a magam örömére, aztán vagy beleolvasgat valaki, vagy nem. No de bevezetőnek szerintem ennyi bőven elég is.

Már csak egy esetlegesen - de merőben jogosan - felmerülő kérdésre szeretnék elöljáróban válaszolni. Nevezetesen, hogy miért pont "Clark Kent"? A válasz egyszerű: csípem Superman búráját. :D