Na jó, ez már régebben történt, de azért elmesélem. A napokban nagyon fontos tanulságra sikerült ráébrednem. Élettapasztalataim alappillérének is nevezhetném akár. A dogma pedig a következő képpen hangzik:
"Ha bababoltba mész, szülőnek fognak nézni."
Az úgy volt, hogy Briginek szüksége volt egy gumikacsára. Nagyon. Hogy miért, az most nem lényeges, és amúgy is inkább kinek-kinek a piszkos fantáziájára bízom a dolgot. A lényeg, hogy nagyon kellett az a műanyag szárnyas, úgyhogy elindultunk felkutatni egy példányt a városban. Azt az - egyébként helytálló - fülest kaptuk, hogy a babaáruházakban rengeteg ilyesféle cuccot lehet kapni, mi pedig úgy gondoltuk, teszünk hát egy próbát egy ilyenben.
Kalandos út után (ötször használtuk ugyanazt az egyirányú mozgólépcsőt) végülis megtaláltuk küldetésünk célját, a Brendon Babaáruházat, és enyhe bizsergető kételyt érezve ugyan, de beléptünk annak fényes kapuján. Odabent egy egészen új, eleddig ismeretlen világ fogadott minket. Kegyetlenül kivégzett állati plüss-preparátumok, szégyenletesen megkínzott és széttrancsírozott (bébiételnek kikiáltott) zöldségek földi maradványai, valamint groteszk módon miniatűr ruhaneműk másztak pimaszul arcunkba minden polcról. Végülis elértük a gumikacsák országát és Brigi választott egyet, közben pedig jót poénkodtunk azon, hogy a kis Lili (és/vagy Albus Perselus) biztos örülni fog majd neki.
A meglepetés a pénztárnál ért minket, mikor a kasszás leányzó bájosan ránk vigyorgott és megkérdezte:
- Van törzsvásárlói kártyátok?
Brigivel riadtan egymásra néztünk, és közöltük, hogy nincs. Ezzel azonban még nem ért véget kálváriánk, mert a fent említett hölgyemény még szélesebb vigyorra húzta a száját és folytatta:
- És szeretnétek, hogy legyen?
A következő néhány másodpercben rengeteg gondolat cikázott végig agyamon, életről, gyermekáldásról, a világról, mikor tudatosult bennem, hogy engem itt most leendő apukának néznek. Egy pillantást vetettem Brigire, és láttam, benne ugyanez a gondolatsor megy végbe, és már mindketten a bőrünkön éreztük a válaszunkkal járó hatalmas felelősséget...
A kártyát végülis nem mertük bevállalni, amit utólag kicsit meg is bántunk, ugyanakkor nem rólunk lenne szó, ha nem szakítanánk le minden napnak gyümölcsét, és Brigi nem kezdett volna el kekeckedni velem, hogy "ha már megcsináltam a gyereket, viseljem a következményeket is", és hasonlók. A pénztáros leányzó csendesen vigyorgott, miközben a blokk-készítő-masinával ügyködött és biztos olyanokat gondolt magában, hogy "jaj de édes kis fiatal párocska, itt civakodnak". Ekkor azonban az illuziót porrázúzandó kitörtem eddigi hallgatásomból és borízű hangon megjegyeztem:
- Tudod... én még mindig azt hiszem, hogy tulajdonképpen Ákos volt, nem is én...
Hát, azt látni kellett volna, hogy hervadt le a mosoly a kasszagörl arcáról... XD Viszont ugye ismét megtanultam egy nagyon fontos dolgot.
