Azt meséltem már, amikor először jártam a Debreceni Egyetemen? Remek történet... jóllehet, egy kicsit azért morbid. Ha jobban belegondolok, nagyon morbid.

Fogalmam sincs, mikor merült fel bennem először, hogy doktrobácsi szeretnék lenni, ha nagy leszek. És bár félek, hogy ezen döntés meghozatalában nyugtalanítóan sok szerepet játszottak különböző orvoslással kapcsolatos televízió sorozatok, az viszont már makacs tény, hogy a múlt sötét homályba burkolózó bugyrainak valamelyikében ez az elhatározás megszületett. Így érthető is, hogy amikor 2007. egyik utolsó hónapjában nyíltnapot rendeztek a Debreceni Egyetemen, Csizi és én eltökéltük, hogy ellátogatunk oda.

Meglepően hamar oda is értünk, és a kampuszon minden féle bolyongás nélkül átvágva meg is találtuk úticélunkat, az Élettani Intézetet. (Ebben meglehetősen biztosak voltunk, mert oda volt írva egy táblára. Ez még fontos lesz a későbbiekben.) Az mondjuk egy kicsit gyanús volt, hogy csak kevesen voltak ott. Ha egész szigorúak akarunk lenni, tök egyedül voltunk, de ezt annak tulajdonítottuk, hogy még korán van, hiszen szuper, direkt tájékozódásra kifejlesztett férfiagyunk egyből a megfelelő helyre irányított minket. Úgy gondoltuk, hogy mivel még úgyis rengeteg időnk van a kezdésig, várakozó álláspontra helyezkedünk.

Ennek keretein belül leültünk egy a bejárathoz közel eső padra és táplálkozni kezdtünk. Az igazat megvallva nagyon jól éreztük magunkat. Gúnyolódtunk az arra elhaladó bölcsész hallgatókon, megállapítottuk például, hogy a sál, melyet oly sokan, és oly lelkesen hordanak még akár negyven fokban is, nem egyszerű sál csupán. Sokkal inkább hasonlatos a skótok kiltjeihez: hiszen a sál egyedi mintája megmutatja, az adott bölcsész mely klánba tartozik, és így valószínűleg azt is, mely kávéház tartozik még az ő vadászterületéhez. Ezek a jelek csak avatott szemnek jelentenek persze bármit is, nekünk, kívűlállóknak kicsit mulatságosnak tűnhetnek. Egy szóval mi jót röhögtünk az elméletünkön, ettünk, ittunk és alufólia galacsinokat dobáltunk a kukába mintha kosárlabdáznánk.

Bő negyven percnyi ücsörgés és röhicskélés után azonban feltűnt, hogy még mindig gyanúsan egyedül vagyunk. Tulajdonképpen nem érkezett senki, és a mellettünk álló épületbe is csak vagy nyolcan mentek be. És ami még ettől is aggasztóbb volt, csak egy valaki jött ki. Ebből arra következtettünk, hogy egyrészt biztos furcsa dolgok történnek odabenn, de - és ez talán még fontosabb - arra is, hogy talán mégis elképzelhető, hogy rossz helyen vagyunk. Mivel síri csend uralkodott arrafelé, úgy döntöttünk, elindulunk.

Fel is álltunk a padról, de nem jutottunk messzire, mert amikor megláttuk a tőlünk körülbelül két méterre álló tábla (erre volt írva, hogy Élettani Intézet) másik, eleddig számunkra takarásban lévő oldalát, új információk birtokába jutottunk hollétünket illetően. A tábla másik oldala büszkén hírdette ugyanis, hogy "Patológia - az elhunytak ruháinak kiadása".

Egy picikét meglepődtünk, igaz, ez azért sok mindent megmagyarázott... Úgy gondoltam ildomos volna tovább indulni, hogy megtaláljuk a valódi élettani intézetet, Csizi azonban azon a véleményen volt, hogy be kéne mennünk, és megkérdezni valakit, hogyan tovább. Ezt a lehetőséget azonban megcáfolhatatlan érvvel hárítottam el:
"Haver, ne menjünk a patológiára, amíg nem muszáj... legyen az inkább mai kalandunk mintegy drámai betetőzése!"

De végülis odataláltunk. Ráadásul szeptembertől elég gyakran kóricálok majd arrafelé. :D