Nem igazán rajongok az öregedésért. Pedig most, hogy a Föld már 19 teljes kört rótt a Nap körül születésem óta, kifejezetten vénnek érzem magam. Az ezzel járó életbölcsesség azonban egy cseppet sem kárpótol azért, hogy a kilencedikesek néha már át akarnak kísérni az úttesten.
Ahogy rohannak az évek, egyre többször uralkodik el rajtam a vágy, hogy – legalább egy kis időre – ismét tizenhét lehessek. Mert tizenhétnek lenni jó. Mert az élet ugye nem tizenhét évesen kezdődik… sőt, bizonyos nézőpontból azt is mondhatnám, ott ér véget.
A felnőttéválás ugyanis - már elnézést, de - szar dolog. Én már csak tudom. Átéltem. És cseppet sem élveztem. Imádtam gyerek lenni, a hátam közepére sem hiányzott, hogy mindenki érett, felelősségteljes férfiúnak tartson az állandóan idióta taknyos helyett, aki voltam, vagyok még most is, és szeretnék maradni örökre. Egy szóval már jó előre irtóztam a születésnapomtól, mindenképp el akartam kerülni valahogy. Az idő folyását azonban nem nagyon sikerült lelassítanom (úgy tűnik, ez az irodalom tanárok kiváltsága), a kivégzés - gyermeki énem elpusztításának - dátuma pedig egyre csak közeledett kérlelhetetlenül.
Váratlanul tarkóncsapott tehát a halál jeges lehellete, én pedig annak rendje és módja szerint keresztülmentem az elmúlás elfogadásának főbb állomásain. Észrevétlenül csapott le rám először a Tagadás. Fennen hangoztattam, hogy én bizony még kiskorú vagyok, hogy rengeteg időm van még addig, és hogy ilyen szönryűség velem úgysem történhet. Másodiknak a Depresszió kerített hatalmába, amiért még annyi mindent meg kellett volna tennem fiatal fejjel, amire többé nem lesz lehetőségem. Harmadikként a Harag következett, mérges voltam az egész világra, amiért én is öregszem. A negyedik stádium az Alkudozás volt. Próbáltam alkut kötni bármilyen felsőbbrendű erővel, és magammal is, hogy megőrizhessem infantilis abnormalitásomat. Elkezdtem például visszaszámolni a rettegett időpontig, és mindig azzal védekeztem, hogy "dehát még van ennyi meg ennyi napom addig", mintha bármi közbejöhetett volna...
Az utolsó, az ötödik állomás nem más, mint az Elfogadás, a megváltoztathatatlanba való bölcs beletörődés. Látszólag ez is bekövetkezett a születésnapom reggelén, de abban azért mégsem vagyok egészen biztos, hogy ténylegesen elértem ezt a felemelően sztoikus állapotot. Rendületlenül folytattam ugyanis a visszaszámlálást a tizennyolcadik születésnapomig. Ma járok minusz 366-nál.
Boldog szülinapot nekem!
