Barátaim! Hermanosok!
Nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy az idén elballagó tizenkettedik évfolyam nevében elköszönjek, elbúcsúzzak. Szokványos szavak ezek, melyek minden végzős beszédben elhangzanak. És én szándékosan használom ezeket, mert a beszédem többi része nem lesz megszokott.
Én ugyanis egyáltalán nem vártam ezt a napot. Sőt, ami azt illeti, féltem tőle. Hogy is vehetném én a bátorságot ahhoz, hogy kiálljak ide és a többiek nevében beszéljek? Hiszen annyira különbözünk! Ahányan vagyunk, annyi különböző vélemény, emlék. Annyi különböző kis univerzum, külön világ.
Még pár nappal ezelőtt is komoly kétségekkel küzdöttem és nagyon is vonzónak tűnt a szökés romantikus gondolata. Csak elfutni a világba, hátra se nézni, csak rohanni tovább és tovább, minél messzebb, mielőtt hivatalosan is éretté avatnak, és elveszik gyermeki létem utolsó megmaradt szikráját. Én erre egyszerűen még nem készültem fel! Én nem akartam megkomolyodni, nem akartam felelősséget vállalni… nem akartam felnőni. Tudom, hogy mindenki öregszik, de hogy történhet ez velem is?
Emlékszem: mikor először léptem át az iskola kapuját, akkor ez a pillanat még annyira távolinak, annyira abszurdnak és elképzelhetetlennek tűnt, hogy nem is volt érdemes törődni vele. És nem is tettem. Fiatal, naív kilencedikes önmagam boldogan élte világát, soha meg nem fordult volna a rövidhajú kis buksijában, hogy egyszer eljön ez a nap is, neki pedig megfontolt fiatalember módjára kell majd itt állnia.
Az persze még nem is én voltam… hiszen én itt, a Hermanban lettem az, aki.
És amikor erre rádöbbentem a kedvenc lépcsőmön baktatva lefelé, hirtelen már nem is féltem. Sőt, már azt is tudtam, hogy mit kell mondanom. Hiszen mi a lényeg, ha nem éppen az, hogy különbözünk? Az itt töltött négy, öt vagy nyolc év alatt pedig a legfontosabb, amit megtanultunk, az az, hogy merjünk egyediek, egyszeriek és megismételhetetlenek lenni. Hogy merjünk újat és nagyot alkotni… Miért legyünk utódok, ha lehetünk ősök is?
Én azt hiszem, hogy ettől jobb útravalót nem is kaphattunk volna az élethez. Ez az, amiért szerettünk ebbe az iskolába járni. Ez az, amiért örökké hálával és büszkeséggel gondolunk majd vissza ezekre az évekre, és ez az, amiért soha, de soha nem szakadunk majd el innen végleg. Nem is köszönünk el örökre… legfeljebb csak annyit mondunk:
A mihamarabbi viszontlátásra! Sziasztok!
______________________________________________________________
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az iskola vezetősége még nem készült fel a beszédemre. A hivatalos indoklás szerint túl rövid volt... Sajnálom, hogy nem akartam megkínozni az ott ácsorgó tömeget. Többé nem fordul elő xD
