Régi közhely, hogy a lányok még érett, megfontolt, független felnőtt nő korukban is egy herceg eljöveteléről álmodoznak fehér táltosparipán, nagy farokkal. A ló farkáról van szó természetesen. Ezzel szemben a fiúk már négy-öt éves korukban is erősen kételkednek a tündérek és királylányok létezésében. (A szuperhősöket most hagyjuk ki a dologból, oké? :))
Be kell hát vallanom, hogy nagyon jóleső érzés volt a mesék világában tengetni kicsi életemet, ahol minden szép, minden jó, nem fiktiv fogalom a "happy end" és olykor még a Sors is pozitív hozzáállásáról tesz tanúbizonyságot. Jó volt, de vége. Szépen lassan rá kellett ébrednem, hogy ez az egész dolog - amit mi nemes egyszerűséggel életnek nevezünk - nem egészen így működik. Feladtam hát dadaista elképzeléseimet, "carpe diem" elvemet, és már-már elkezdtem volna szürkén élni, mikor valami az utolsó utáni pillanatban visszazökkentett a sárkányok, királyfik és szegény legények birodalmába.
Tegnap este (miután fergeteges koncertet adtunk bandámmal, a 'The Smarties-zal'), éppen a buszmegállóban ácsorogtunk a 20 perc múlva érkező buszra várva, mikor a láthatáron egy villamos sziluettje tűnt fel, és jól ismert zúgás töltötte be az étert. Féleértés ne essék: nem a tömegközlekedés körül forog az életem, de nem tehetek róla, ha az égi jelek ilyen formában csapnak le rám. Szóval ott ácsorogtunk hárman, nekem pedig döntenem kellett, és döntöttem is. Kivettem Karesz kezéből a gitárállványomat (segített hozni), dióhéjban közöltem velük, hogy megpróbálom elérni a fémgyíkot, biztosítotam őket, hogy ha ez nem sikerül, visszatérek hozzájuk és gitárral a hátamon futásnak eredtem. Párhuzamosan futottam a sebesen száguldó villamos mellett, célunk ugyanaz volt: mihamarabb elérni a következő megállót. Ember és gép csodálatos küzdelme volt ez, s végül nagyjából akkor pattantam fel a járdasziget szegélyére, mikor kiborg társam is befutott. Egyenletesen iramlott a megálló vége felé, mikor lassacskán beúszott a látóterembe az oldalán lévő nagy, piros tábla is, mely büszkén hirdette: PRÓBAJÁRAT.
- Hát, ezt megszívtam - gondoltam magamban, mikor hirtelenjében feltárult az első ajtó és kiszüremlő fény kíséretében egy isteni hangot hallottam meg:
- Na gyere! Ha már ennyit, futottál, elviszlek...
Így történt, hogy egy csak engem szállító, már-már "magánvillamoson" jöttem haza. Mivel, sehol nem álltunk meg komolyabban, kifejezetten gyorsan hazaértem, és egy újabb élménnyel lettem gazdagabb; elvégre nem mindenki mondhatja el magáról, hogy egy próbajárat vitte haza éjfélkor. Viszont, ami még ennél is fontosabb, hogy újra hinni kezdtem a Sors pozitív hozzáállásában, és abban, hogy a jó olykor győzedlemeskedhet. Ez pedig egy nagyon fontos dilemmámat döntötte el. Szóval azt hiszem, a legkisebb királyfi tarisznyát ragad és szerencsét próbál a nagyvilágban...
