Fogalmam sincs, hogy én miért nem tudom normálisan intézni a dolgaimat, és úgy egyáltalán normálisan élni az életem, ahogy azt a legtöbb normális ember teszi. Tényleg nem tudom, és úgy tűnik, teljesen felesleges azért kapálóznom, hogy létezésem akár csak egy picikét is szokványosabb mederbe tereljem, mert ez úgysem sikerülhet. Arról most hosszasan vitatkozhatnánk, hogy ez - mármint a különcségem maga - jó vagy rossz, de nem nagyon hiszem, hogy lenne értelme. Ilyen vagyok, ez van.
Na de ennyi üres fecsegés után talán elmesélem azt is, hogy miből vontam le a fenti következtetést. Merthogy ezek a tények már régóta nyilvánvalóak, de csak most a napokban jutottam odáig, hogy egy-két mondatba tömörítve megfogalmazzam és bevalljam magam előtt is.
Az úúúgy volt... az úgy volt, hogy kedden anatómia demonstrációm volt. Ez abból áll, hogy az ember reggel felkel, komótosan bemegy az egyetemre, várakozik egy picit, behívják, húz egy tételt, összeszedi a gondolatait, majd elmondja s mutogatja az odavágó dolgokat, végül pedig - mint aki jól végezte dolgát - hazamegy. Ebből áll egy normális embernek, de nem nekem.
Én konkrétan kilenc előtt nem sokkal keltem fel. Miskolcon. De mivel az életem újabban másból sem áll, mint hogy lehetetleneket viszek véghez, ez nem ejtett kétségbe különösebben. Érdemes viszont számontartani azokat a közlekedési eszközöket, melyeket az elkövetkezendő négy órában vettem használatba annak érdekében, hogy eljussak Miskolc túlsó végéből Debrecen innenső csücsökébe. Szóval nekivágtam az útnak és felpattantam egy villamosra. A villamos után a távolsági busz következett. Miután ez lerakott Debrecenben a buszvégen, futottam egy sort, hogy elérjem a trolit. Elértem. A troli természetesen dugóba keveredett, de azt hiszem, ezt felesleges is említenem... Nagy nehezen megérkezem, troliról le, lakásba be, szikét, kesztyűt felmarkolni, ki a buszmegállóba. Kiérek és még pont látom, ahogy az egyetlen, ismétlem az egyetlen busz, ami még időben odavinne, szóval ahogy ez a busz barátságosan libben tova az orrom előtt.
Mit csinál egy ember, aki húsz percnyire van az egyetemtől, ahol tizenöt perc múlva kezdődik a vizsgája? Az már csak hab a tortán, hogy az első behívottak között voltam (amikor időben értem oda egyszer véletlenül, akkor két órát kellett várnom, dehát van ez így), tehát nem is késhettem. Mégis mit volt mit tenni? Útnak indultam gyalog, keresztül a nagyerdőn. Persze már eleve lehetetlen volt a dolog, de azért én csak mentem és erőteljesen bíztam egy isteni csoda hirtelen felbukkanásában. A történet ezen pontján az égiek még velem voltak, mert az erdőből egy cross motor kanyarodott ki.
- Héééj! Ájjá meg! Hello, bocsi, tíz perc múlva vizsgázom, nem viszel el a klinikákig?
Hatásszünet. Még bukósisakon keresztül is látom, ahogy feldolgozza az információkat... de ezért nem is lehet hibáztatni: biztos nem sokan intik le a nagyerdő kellős közepén, hogy az anatómiai intézetig szerezzenek fuvart. Ő mégis megküzd az információhalmazzal és bevállalja a dolgot.
- Pattanj fel!
Ezaz... suhanok a klinikák felé. Az igénybevett járművek száma eggyel ugyan növekszik, de most már legalább lehet, hogy odaérek. Ledob a klinikák előtt, én pedig felhasználom az utolsó, de egyben legstílusosabb járművet, ami a rendelkezésemre áll... a lábaimat. Rohanok, süvítek, mint a szél és szinte berobbanok az intézetbe.
13:00. Sikerült! Balázs megcsinálta! Balázs megint megcsinálta a lehetetlent! De levegőt venni sincs időm, mert már hívnak is be. Tudni kell, hogy jól tudtam az anatómiát akkor. A tételek nagyrészéből király voltam, a maradékból is muzsikálgattam úgy ahogy... viszont volt egy tétel. Egy tétel mindfelett, egy tétel a sötétbe zár, egy tétel a kegyetlen, ami hatalmas szopást jelentett a kihúzójának. Egy tétel, amiről még az oktatónk is azt mondta, hogy kellemetlen élmény a kihúzása. Egy tétel, amit annyira esélytelennek tartottam, hogy egyszerűen figyelmet sem fordítottam rá, inkább koncentráltam a többire.
Ez a tétel a tizenkettes számot viselte. Én pedig, ahogy még levegő után kapkodtam, és próbáltam valahogy magamra erőltetni a köpenyem, azon imádkozva, hogy bármit, csak ne a tizenkettest; odaléptem a számokat tartalmazó borítékhoz, majd egy laza, de határozott mozdulattal kirántottam belőle a tizenkettest. Jellemző.
Az első gondolatom az volt, hogy ezt megszoptam. A második meg az, hogy ezt nagyon megszoptam. A harmadik gondolatom már kissé konstruktívabbra sikerült elődeinél: visszaadom a tételt, elköszönk szépen és hazamegyek. Ennyi, kész, vége. A felsőbb hatalmak nem akarják, hogy én most átmenjek anatómiából, visszaadom, ennyi...
De még épp időben közbeszólt a negyedik gondolatom. Eszembe jutott ugyanis a puszta tény, hogy nekem elég vastag a bőr az arcomon ahhoz, hogy a tudás szikrájának mindenféle halovány árnyéka nélkül odaálljak valahova és próbálkozzak. Elhatároztam hát, hogy küzdök. Próbálkoztam úgy elrendezni az - amúgy tök egyformára kopott lábtőcsontokat - hogy egyrészt ne építsem bele a térdkalácsot, és másrészt hogy legalább úgy messziről, kicsit hunyorítva, sok-sok jóindulattal, de hasonlítson egy emberi lábra.
Az első dicsőséges pillanatom az volt, amikor megpróbáltam összeilleszteni egy balos ugrócsontot egy jobbos sarokcsonttal, de azt mondom, a felelet további menetére borítsuk a feledés jótékony fátylát...
Mondanom sem kell, hogy nem engedtek át. Én se engedtem volna át saját magam... sőt... viszont megbuktatni se buktattak meg! Mehetek még egyszer pénteken... hogy miért kell nekem mindig a határon lennem? Miért kell nekem mindig pengeélen táncolnom? Mindegy, ez van.
